Kiégtél? Ez is a te hibád!


Share this :   | | | |
Kiégtél? Ez is a te hibád!

„Kiégtél? Ez is a te hibád!” címmel jelent meg a Magyar Narancs cikke. Az írója szerint a kiégés inkább társadalmi probléma, és nem egyéni felelősség kérdése.

Bár jól hangzik a felmentés, és tény, hogy van a problémának egy nem elhanyagolható társadalmi vetülete (ez talán egyszer egy külön bejegyzés témája lesz), de a magam részéről azt látom, hogy a burn out megelőzése (is) egyéni felelősség kérdése. A cikkből idézek, és leírom a konkrét példa alapján, mit értek egyéni felelősség alatt.

“Egy másik ismerősöm, nevezzük Annának, reklámügynökségnél dolgozik, évek óta. Az utóbbi másfél évben a munkatársai fele felmondott, és költséghatékonyságra hivatkozva nem pótolták őket. Hiszen azt látták: a megmaradtak is el tudják végezni a melót. Na de milyen áron. Nem ritka a tizenkét órázás, a felelősség óriási. Annának nemrég volt az első pánikrohama, néha váratlanul sírva fakad, már felkeléskor pokolian fáradtnak érzi magát. Másfél éve nem mert kivenni szabadságot sem. A pszichológusa burn out szindrómát állapított meg. Holott csak az állandó terhelés gyötri, ami – rendes munkatempónál – nem lenne téma. És akkor, ha nem lebegtetnék állandóan a feje felett: ő lesz a következő kirúgott, és akkor majd pisloghat.”

A cikk Annája tehát elhelyezkedett egy munkahelyen, amit feltételezem, hogy eleinte szeretett. Megfeleltek a körülmények, amiket az ügynökség ajánlott neki, hiszen igent mondott erre a munkára.

A körülmények később megváltoztak, olyan irányt vettek, ami már nem felelt meg Annának, hiszen mások helyett dolgozott, ugyanannyi pénzért, ráadásul a vezetőség nem látta be a problémát.

Anna mégis folytatta a munkát ezekkel a feltételekkel. Tehát továbbra is igent mondott. A többi kollégájával egyetemben továbbra is azt választotta, hogy folytatja a munkát ezen az ügynökségen az adott feltételekkel.

Lehet minősíteni a vezetőséget, de a lényeg szempontjából nem érdemes. Anna felnőtt nő, aki el tudta dönteni a munkáról, hogy megfelel neki, amikor elvállalta. Ahogyan felnőtt emberként azt is el tudja dönteni, hogy a megváltozott körülmények megfelelnek e még neki. És ha nem felelnek meg, akkor az is az ő felelőssége, hogy nemet mondjon. Senki sem teszi ezt meg helyette, sem ebben, sem más helyzetben. Anna munkahelyi problémája innen az ő felelőssége, nem a munkaadóké (hangsúlyozom ezzel nem mentem fel az anyagias világ munkamorálját, de ez egy másik írás témája).

Ha az olvasónak hiányérzete támadna, miszerint fentiekben nagyon leegyszerűsítettem egy komplexebb problémát, mert “azért ez nem ennyire egyszerű, nehéz másik munkát találni, ott a lakáshitel, meg az albérlet, amit fizetni kell…”, akkor is tartom, hogy Anna döntése, merre tovább.

Nem állítom, hogy Anna könnyű helyzetben van, de ez van, élünk, amiben vannak könnyű és vannak nehéz heyzeteink. Néha nagyon félünk és nagyon nehéz kimondani a nemet, amit a belső hang egyre hangosabban kiabál, de a helyzet az, hogy akkor is ki kell mondani azokat a nemeket.

(Félreértés ne essék, ismerem a félelmek természetét, és ami az anyagiakat illeti, nyári hétvégéken nem egy második kerületi villa teraszáról néztem kamaszlány koromban, ahogyan a házi kertész néhány fűszálat megint centis különbséggel hagyott éktelenkedni a medence partján).

Tudom, milyen érzés az anyagi biztonság hiánya, tudom milyen egyedül felépíteni egy életet egy idegen városban, azt is, milyen ez egy idegen országban, nekem is volt lakáshitelem, közel 20 éve saját magam teremtem meg az anyagi hátterem.

Szerencsés ember vagyok. Nem pénzt kaptam a családomtól, hanem egy fontos tudást. Azt, hogy egyetlen valódi erőforrásunk van, ez pedig önmagunk. Jól működő, motivált és egészséges önmagunk.

Tudom, hogy ha önmagam elveszítem, mindent elveszítek. Viszont ha egy munkát elveszítek, de a saját testi, lelki és fizikai egészségemet megőrzöm, akkor találok másik munkát. Sőt, ha kitartó vagyok, nem csak munkát, de hivatást is találok.  Én ehhez tartom magam. Akkor is, ha félek. Számomra ezt jelenti a felelősségvállalás, ezt jelenti a felnőtt élet, ahol nem hibáztatom a körülményeket, nem mentem fel magam a félelmeimre hivatkozva és nem keresek önigazolást mások példáján (pl., hogy a többieknek sem megy, vagy neki is milyen nehéz volt, évek óta nem talál melót stb – a félelemkeltő tünemények tárháza kifogyhatatlan. Óvatosan velük!).

Visszakanyarodok Anna példájára. Ha Anna ebben a helyzetben felvállalja azt, amit pontosan tud, érez, hogy ez így nem OK, akkor nem kerül bele a pánikrohamba, és nem indul el a burn out kör, ahonnan még nehezebb új állás után nézni…

A kulcs a tudatosság, az önbizalom és a felelősségvállalás. Ezek olyan minőségek, amikben lehet és érdemes is fejlődni.