Skip to main content

Kinga története #BeDoHave

Ha lenne ilyen felmérés, szerintem ez lenne a bevezetőben: “Magyarországon az irodai dolgozók 70%-a más munkáról ábrándozik”… Én legalábbis ezt tapasztaltam magam körül, de kevesen voltak, akik tettek is bármit a változásért. Pedig úgy tűnik, érdemes. Íme Kinga hamupipőke története, avagy hogyan lesz médiatervezőből cukrász?

#BeDoHave

Hogy hívnak?

Molnár Kinga

Mi a foglalkozásod? 

Cukrász vagyok.

Mióta élsz a hivatásodnak?

2011 óta.

Nem volt ez mindig így. Amikor megismertelek, médiatervező voltál a PHD-nél. Aztán egyszer csak mindent magad mögött hagyva 2010-ben, 35 évesen Londonba mentél új szakmát tanulni. Most pedig cukrász vagy és London után Párizsban próbáltad ki magad, most pedig Barcelona a cél. Hogyan indult el ez az egész?

Én azt vettem észre magamon, hogy nagyon sokáig nem tudtam, hogy mit akarok, meg inkább azt mondom, hogy sodródtam.

Sok volt a csapongás, már gyerekkoromban is mindig más akartam lenni és későn érő típus vagyok. De ez nem feltétlenül baj. Az ember az útja során egy csomó mindent tanul, ami később jó lehet és én hiszek abban, hogy végül mindenki eljut arra a pontra – előbb vagy utóbb -, hogy el kell gondolkoznia arról hogy jó úton jár vagy nem jár jó úton.

Mi a családommal Sepsiszentgyörgyről költöztünk át gimi másodikos koromban Magyarországra. Nehéz volt beilleszkedni, eleinte nagy volt bennem az ellenállás, de végül sikerült.

Utólag belegondolva azt hiszem ez hasznomra vált. Attól, hogy 17 évesen meg kellett tanulnom beilleszkedni, kialakult bennem egyfajta önbizalom, hogy innentől kezdve mindegy mi jön, bármilyen helyzetben képes vagyok alkalmazkodni.

Mégis hogyan jutottál el a médiatervezéstől a cukrászatig?

Amikor elkezdtem a reklámszakmát a 90-es évek végén a Young&Rubicamnél, irodavezetőként, egy lelkes kis csapatba kerültem. Lehetőséget kaptam szakmai területen fejlődni és a médiatervezést választottam. Kizárásos alapon…Akkoriban nem tudtam, miről szól ez a szakma, lehet, ha ezt tudom, akkor nem ezt választom. De nem bánom a választásom, lett így egy jól fizető állásom. De úgy éreztem hogy ez nem én vagyok.

Visszamenőleg azt mondod, hogy már akkor feltetted volna magadnak a kérdést: merre tovább?

Igen, de valószínűleg akkor még nem tudtam volna rá választ. Csak azt tudtam, hogy belesodródtam egy döntésbe, ami nem volt rossz de nem igazán éreztem a sajátomnak és tovább kell mennem.

2004-ben gondoltam egy nagyot és elmentem Londonba. Ott egy call centerben dolgoztam és megtapasztaltam milyen az önálló élet egy másik nyelvi környezetben, szülők nélkül. De ezután az egy év után sem tudtam még mit akarok.

2005-ben kitaláltam hogy én Olaszországba megyek. Firenzébe már szerelmes voltam, ahogy az olasz nyelvbe meg az olasz kultúrába is. Köszönhetően még anno a kreában az egyik művészettörténet tanáromnak. (Ilyen is volt, 2002-ben lakberendező szakon végeztem a Kreában:)

Szóval 2005-ben beiratkoztam egy olasz tanfolyamra Olaszországba és ott jártam nyelvsuliba. Először egy hónappal indultam, aztán befizettem még egy hónapra amikor ott voltam. Aztán persze munkát kellett találni, mert elfogyott a pénzem és mivel a marketinghez, a médiához értettem, de nem nagyon találtam ott ilyen típusú állást, el kellett döntenem hogy akkor most vissza Londonba vagy hazajöjjek. És végül hazajöttem és folytatom ott ahol anno abbahagytam.

Akkor jött az OMD és újra a médiatervezés egész hosszú ideig…de, hogy őszinte legyek azt csalódásként éltem meg mert végülis eltöltöttem másfél évet külföldön, de nem találtam ki hogy mi legyen. Innen megint folyamatosan bennem volt, hogy valamit még keresek.

És hogyan jött a cukrászat?

Többen is kérdezték tőlem hogy hogy jött a cukrászat. Őszintén szólva nem volt különösebben cukrász ambícióm előtte. És nem emlékszem arra a pontra, hogy jött volna az, hogy Heuréka akkor én most cukrász leszek!

Inkább különböző emberek mondatai, ahogyan a sütikre reagáltak, amiket csináltam.  Meg mindig hoztam Browniet az OMD-be és elkezdett érdekelni hogy miért van az, hogy egyszer így sikerül, másszor úgy…ugyanazon recept alapján.

És akkor utánanéztem hogy hogyan lehetne ezt megtanulni és arra gondoltam, hogy ha nem itthon, akkor esetleg külföldön.  Így találtam egy egészen színvonalas londoni iskolát.

Végiggondoltam, hogy ezt munka mellett itthon nem nagyon lehet csinálni, ha külföldön csinálom akkor meg el kell dönteni, fel kell mondani és menni. És akkor beleálltam. Eldöntöttem, hogy jelentkeztem. Remegett a kezem, amikor átutaltam a tandíjat. Innentől nem volt visszaút. Komoly döntés volt. Ebben az évben halt meg az apukám és az örökségemet erre költöttem.

És egyszercsak eljött a nap és megint Londonban találtam magam. Azért is ott, mert ezt már ismertem, voltak ott is barátaim. Az iskolát Le Cordon Bleu-nek hívják, ami egy egész elismert francia magániskola Londonban.

És hogy jött London után Párizs?

Megszületett induláskor a fejemben egy ötéves terv amiben benne volt, hogy az első két szemeszter után tartok egy szünetet és szerzek egy kis konyhai tapasztalatot. Dolgozni kezdtem, mivel még előtte sosem dolgoztam vendéglátásban vagy konyhán. Így is lett és utána eldöntöttem, hogy a harmadik szemeszter után hogy hogyan tovább.

Úgy terveztem hogy a következő lépés Párizs lesz, szakmailag az a cukrászat csúcsa és akkor majd ott kialakul vagy hovat ovább.

Ebben az öt évben a cél az volt hogy a szakmát minél jobban megtanuljam. Nem a pénzkereset volt az elsődleges szempont. Persze nyilván az is fontos mert az albérletet fizetni kell meg enni, élni kell.

Most elégedett vagy az életeddel?

Voltak persze mélypontok amikor megkérdeztem magamtól, hogy miért csinálom ezt.

A vendéglátás egy nagyon nehéz szakma, úgy értem irodai munka után főleg. Fizikailag megterhelő és a szabadidő beosztása is teljesen más, mint a megszokott öt munkanapos hét, így voltak nehézségeim. Volt, amikor semmi magánéletem, szociális életem nem volt. Munka és alvás.

De hogyha összességébe ránézek az eémúlt öt évre, akkor most azt kell hogy mondjam hogy elégedett vagyok ezzel a pályával és az életemmel.

Mitől érzed magad elégedettnek?

Azt hiszem attól, hogy a munkám eredménye kézzelfogható. A médiatervezésben nincsen visszajelzés, nem tudod mit miért csinálsz, jól csinálod e.

Amikor sütit készítesz akkor az egyértelmű. Elkészíted a süteményt és a vendégnek vagy ízlik vagy nem. És ha ízlik és örömet tudsz vele szerezni akkor jól érzed magad.

Mik a következő terveid?

Újra beleszerettem Barcelonába, ahová nemrég látogatóba mentem. Eddig, mivel Londonban a francia irány a meghatározó, ezért csak abban gondolkodtam. Most viszont spanyolul tanulok és a következő tervem hogy Barcelonában folytatom, hiszen a katalánoknál is nagy kultúrája van az édességeknek, a csokoládénak.

Említetted a párkapcsolatot. 35 éves voltál, amikor teljesen új karrierbe kezdtél. Nem tartottál tőle, hogy így nem, vagy nehezen lesz kapcsolatod, családod?

Gondoltam erre persze, de valahogy abban hiszek, hogy ha megtalálom a saját helyemet, akkor lesz kapcsolatom is. Olyan, ami nekem való. Van előttem pozitív példa erre vonatkozan.

Mit üzensz annak aki nem tudja merre tovább?

Hogy üljön le magával és tényleg őszintén tegye fel magának a kérdést, hogy jó helyen van-e, jól érzi-e magát? Hogy mi az ami hiányzik, mi az amit szeretne?

És bármi legyen is a válasz, ne féljen őszintén szembenézni magával. A lényeg, hogy az ember magával szemben legyen őszinte.

Ne legyenek kifogások, ne legyenek kibúvók. Őszintén meg kell fogalmazni, hogy mi az ami miatt boldogtalannak érzi magát az ember.

Az már eleve egy nagy lépés, ha az ember ezt megfogalmazza magának. Ebből már látni fogja, hogy merre kellene menni. Aztán persze a következő lépést megtenni nem könnyű dolog, de érdemes.

Én azt látom sokaknál, főleg itthon, hogy nem elégedettek, de nem merik megtenni azt a bizonyos lépést. Sőt nem is mernek szembenézni azzal hogy mi az ami nem jó, mert tele vannak félelmekkel.

Megértem, és én is félek, ez teljesen normális. És nem is biztos hogy mindent kockáztatni kell, de biztosan vannak köztes megoldások meg lehet őket találni és lehet a cél felé ilyen kis lépésekben haladni.

Röviden azt üzenem, hogy ne féljenek! Én is féltem meghozni a döntést persze, de amikor eldöntöttem, hogy megyek, jött egy más tudatállapot, ami átsegített. Legalábbis nálam ez volt, egyfajta csőlátás. Miután meghoztam a döntést csak mentem a cél felé és ennyi. Megtörtént.