Skip to main content

Te már meghaladtad az egodat?

Lehetséges alcímek: A NewAge spiritualitás túlkapásai, Inkább felébredek, mint felnövök, A megúszás intellektuális kerülőútjai, stb

Photo by Natalie from Pexels

Az ego meghaladása kb azt jelenti, mint Hosszú Katinkának meghaladni a testét és így nyerni olimpiát. Szerintem nincs az a valóságértelmezés, amiben ez lehetséges. Mégis tele a polc ennek a sületlenségnek az ígéretével. Különösen kishazánk New Age spiri bazárja előszeretettel használja ki kamasz társadalmunk rendkívüli naivitását.

Persze, hogy kelendő a „megvilágosodás” nevű portéka. Tele a puttonyunk társadalmi és egyéni szinten is feldolgozhatatlan, baromi nehéz, vagy tabu lakat alatt tartott traumákkal. Ki akarna ezekkel szembenézni, átgázolva a valóság lápvidékén, ami nem mindig Insta-képes, rosszkedvűnek lenni eleve ciki és ahol ott a hatalmas félelem, hogy talán nem sikerül kijutni belőle.

Ráadásul miért okozzak magamnak nehéz perceket, ha nem vagyok „annyira” rosszul. Lehet ezt úgy is, hogy állig felmalázva „fake it ’till you make it” mosolyt varázsolok az arcomra, meditálok, jógára járok, választok egy Gurut, akitől lehetőleg beavatást is kapok, ha minden jól megy, elolvasom az összes spiri önsegítő könyvet és remekül megleszek… egyedül… Hát így. Minek a felnőtté válás a valóság rögös útján járni, ha szárnyalhatok „theta síkon”?

Végülis… (nincs azzal gond, ha – a macskámon/kutyámon/a csoportozásokon a spiri cimbiken kívül – semmihez és senkihez nem vagyok képes teljes szívvel kapcsolódni).

Szerintem meg nagy gond van azzal, ha nem tudunk igazi arcunkkal kapcsolódni másokhoz, megélni a valódi intimitást, felvállalva a tökéletlenségünket és árnyoldalainkat.

És ezt nem azért mondom, hogy ejnyebejnye annak, akinek ez nem megy és most magára ismer. Az a helyzet, hogy a korai lelki sebek mind a későbbi emberi kapcsolatainkat érintik. A gyermekkori traumáink, legyen az érzelmi elhanyagolás, lelki, verbális, vagy fizikai bántalmazás, mind mind nyomot hagynak. És sokszor csak sokkal később, a felnőttkori kapcsolati nehézségeinkben mutatkoznak meg. És olyankor rettenetes azzal szembesülni, hogy egészséges, csinos és munkájukban sokszor kifejezetten sikeres harmincasok egyedül találják magukat és sorra kudarcot vallanak kapcsolataikban. (Ez nem csak a szingliség jelenségére vonatkozik, hanem a látszólag „működő” kapcsolatban élők társas magányára, önfeladására is.)

Az emberi kapcsolatainkhoz, ÉNségünk megéléséhez, egészséges intimitáshoz az egészséges, erős, rugalmas én-határokkal működő egonkra legalább annyira szükségünk van, mint Katinkának a fizikai testére. Szóval amíg ez nem működik, addig nem érdemes spirituálisan felfújni magunkat.

A megvilágosodás iránti igény segít elfedni a kemény és rugalmatlan, ugyanakkor rendkívül gyenge, gyermekkorban megrekedt egonk túlkapásait. Fenntarja a szerep Én-t, akit kisgyerekként a mérgező szégyen elől menekülve létrehoztunk, és aki azóta irányítja, helyettünk éli az életünket, egy hamis ÉN-t, aki tökéletes, és amíg ő látszik belőlünk, azt hisszük szerethetőek vagyunk. Addig nem fenyeget a veszély, hogy kiderül az elviselhetetlen igazság – nem vagyunk tökéletesek…ami a kisgyerek emlékezetében ma is élő igazságként egyet jelentett azzal, hogy nem vagyunk szerethetők.

A spiritualitás így a gyenge ego/a hamis ÉN játékszerévé válik, ami tovább nehezíti a gyógyulást jelentő autentikus Én megtalálását, elfogadását, a trauma tudatos integrációját, és az egészséges kapcsolatok kialakításának lehetőségét.

Megfigyelésem szerint napjaink spirituális útkeresői, avagy a New Age divatjának “áldozatai” között nagy arányban találjuk azokat a gyermekkorukban bántalmazott felnőtteket, akik emberi kapcsolataik nehézségei és a bennük tátongó maró üresség érzése elől – megfelelő terápiás munka helyett spirituális útkeresésbe menekülnek.

Az a hipotézisem, hogy ez a fajta spirituális irányultság a transzokhoz és a
disszociációhoz, mint elhárító, énvédő mechanizmushoz szokott ember számára kézenfekvő, a szerfüggőségnél jobb – alternatíva, és enyhíti az üresség okozta lelki fájdalmakat. A megvilágosodás ígérete, a “felfelé kapcsolódás”, a magány tisztelete felmentést ad a szociális szorongásból, az intim emberi kapcsolatok veszélyeihez képest reménytelibb, járhatóbb út illúziójával kecsegtet. Ezzel kiveszi a rendszerből a fájdalomnyomást, ami kell ahhoz, hogy valaki tényleg változtasson. Így a spiritualitás – emberi kapcsolatok hiányában – végü tovább mélyítheti a trauma okozta elszigeteltség érzését, az emberi kapcsolatokba vetett hit és bizalom hiányát.

Szeretnék rámutatni arra, hogy a spiritualitás fontos és gyógyító. Ugyanakkor nagyon könnyű nehéz érzéseink, elviselhetetlennek tűnő élettörténetünk, fájdalmas belső és külső konfliktusaink, és tökéletlenségünk elfogadásának elkerülésére használni. Ez pedig kifejezetten ártalmas lehet a gyógyulási folyamat során.

Ahogy azt Ken Wilber az Integrál meditáció című könyvében írja, a felnövés és a felébredés egymástól nem elválaszthatók a tudatfejlődés során. Az Integrál elméletben bemutatott tudatszinteket és a tudatfejlődés aspektusainak „fejlődésvonalait” használom a hipotézisem bemutatására.

A témában írt szakdolgozatom teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ: SPIRITUALITÁS A GYERMEKKORI BÁNTALMAZÁS TÜKRÉBEN