Pintér Béla, Az Imádkozó című darabjára reflektálok trauma fókusszal
Pintér Béla honnan tudja, hogy a trauma hogyan működik élőben? Azt sejtem, hogy onnan, hogy vagy ő, vagy valamelyik karaktere éppen így megélte. Az az élményem, hogy amit a színpadon látok az nem forgatókönyv és rendezés hanem az élet dokumentációja. Tökéletes arányérzékkel és dramaturgiával természetesen.
Az Imádkozó egyik fő szála a családi traumákról és ezek továbbörökítéséről szól, de talán nem is tudja a néző hogy mennyire sokrétűen és mennyire pontosan jeleníti meg ennek megnyilvánulásait.
Amikor például Réka (a szeretőből lett új asszony) pofozza magát, amikor egy vitában a feszültsége elviselhetetlen szintre emelkedik, az egy dramaturgiai elemnek tűnő, vizuális részlet, ám ez sem öncélú. Az érzelmi elárasztottság önbüntetésbe fordul.
Traumás kötődés
Már maga a dinamika, amire az új kapcsolat épül az “új szerelmesek” között (akit elcsábít a feleségtől a szerető), az a 0. kilométerkő a trauma, a traumás kötődés kialakulásában. Annak minden láthatatlan is látható elemével: színpadon a remény a reménytelenségben. Az egyik félnél remény abban, hogy majd a kinézett rajongása tárgyát megszerezve enyhül az üresség, ami életét átszövi, a szerelem és a gyerekvállalás majd megmenti őt. Míg a másik fél reménye talán abban áll, hogy ha ő a rajongás tárgya, akkor minden könnyebb lesz. Megússza, mentesül mindenféle nehézség alól, amit úgy hívnak Élet, vele pedig a felelősség, ami a kötődéssel, a gyerekvállalással jár. Ezek egymásra találnak és onnantól kezdve indul a tánc.
Egy ambivalens szorongó kötődéssel élő nő, indulatkezelési problémákkal (gyerekkori traumákkal, vélhetően komplex-poszt traumás stressz zavarral), és egy elkerülő kötődő férfi tánca (az ő karaktere ebből a szempontból nincs is annyira kidolgozva).
Érzelem-szabályozás híján
A színpadon többször látunk olyan jelenetet amiben a nő és a férfi másodpercek percek alatt üvöltésig, majd verekedésig eszkalál egy egy látszólag banális konfliktust. Ez maga a trauma. Pont így nyilvánul meg és örökíti át magát. Ezekben a helyzetekben. Az érzelmi elárasztottságban, a bántalmazásban, és az így kialakult környezetben traumatizálódnak a jelen levő (akár oly nagyon vágyott és szeretett) gyerekek . Ezek az érzelmileg elárasztott helyzetek jellemzően abból fakadnak, hogy az ember felnőttként egy feszült élethelyzetben hirtelen benne találja magát a gyerekkorában. Bezárva ebbe a lehetetlen helyzetbe, érzelmileg elárasztódva. Kontrollvesztetten.
A szerelem éppen elég jó lakat ezeken a kapukon hogy felnőtt korban is éppoly bezárnak érezd magad mint amikor gyerekkorodban tehetetlen voltál egy helyzetben amit elszenvedtél. Akkor ott találod magad abban a pokolban egy pillanat alatt (a pokolban, ami gyerekként az egyetlen valóságod volt).
A gyerekkorodban ez lehetett olyan helyzet, hogy gyerekként téged vertek, vagy a szüleid egymást verték, vagy egyik verte a másikat (sokszor „csak” szóval), vagy megaláztak, bántottak. Vagy egyszerűen “csak” nem figyeltek rád, mert nem tudtak. Mert ittak, vagy fáradtak voltak, vagy ők sem voltak rendben mentálisan, vagy csak nem ők sem kaptak sosem elég figyelmet és nem is tudták hogyan kell egy gyerekre elég jól figyelni.
Oyan ez, mint egy aknamező. Ha traumatizáltak gyerekként, olyan, mintha aknamezőn élnél (háború után) és bármikor, nagyon hirtelen robbanhat az akna. Felrobban, mert öntudatlanul a feszültségedben úszva felrobbantasz mindent magad körül. Vagy nem is tudod hogyan, de felrobban az akna és csak állsz ott rettegve a pokolban.
A múltban vagy ITT és MOST
Ami közös ezekben a történetekben az az, hogy a múltban találod magad Itt és Most. A jelenre adott reakcióid indokolatlanul erősek – persze megélés szintjén nem azok, mert megélés szintjén a pokolban vagy. Megélés szintjén egyszerre egy pici lyukon átzúdul a múlt és minden ami a múltban megélődött, vagy épp elfojtódott. Az összes düh, az összes fájdalom, az összes el nem gyászolt gyászolandó.
A trauma ismétléskényszere
Mindennek mélyén a reménytelen üresség tátong benned, ahova visszahullani pokolnál is fájdalmasabb. Ezért aztán fenntartod a poklot, mert a pokolnál már nem akarsz fájdalmasabbat. A poklot azt ismered. A poklot azt jól ismered. Ott nőttél fel. Az volt a valóságod. Azt tudod milyen. Hiába gyűlölöd és gyűlölöd magad, amiért újra idenavigáltál.
Amikor rálépsz az aknára, sokszor nem is tudod, hogyan történt. Már nem látsz tisztán. Csak a robbanást érzékeled. És akkor eluralkodik. azelméden a pánik. Robbansz, robbantasz, és belőled kitör a minden… IS… és elfogadhatatlan bármi amit mondasz és csinálsz, és közben belül azt érzed hogy az érzéseid őszinték, hogy te nem akartál rosszat, hogy ez a valóságod és, hogy ezt nem lehet jól kifejezni, hogy senki nem érti meg, hogy baromira egyedül vagy a pokol bugyraiban és nincs segítség.
És akkor ott állsz az ismerős pokolban tébolyultan és reméled, hogy MOST, hogy ezúttal, itt felnőtt korodban a társ, akit Te választottál és aki rálépett az aknádra vagy aki miatt ráléptél az ő aknájára, vagyis aki miatt most minden robban, hogy ő ezúttal nem olyan lesz mint a szüleid. Ő más lesz. Ő most meg fogja érteni, meg fogja hallani. És kétségbeesetten próbálkozol. Szeretsz, gyűlölsz, ölelsz és ütsz, kérlelsz és eltolsz miközben egyre kétségbeesettebb vagy és ő egyre kevéssé hall téged. Már annyira megbántottad, annyi mindent mondtál, hogy nem marad más, mint a téboly. Elvinni a végéig, hogy legyen vége és lehessen megnyugodni valahogy és tovább reménykedni, hogy legközelebb majd jobban sikerül…hogy minden más lesz. Mert a remény. Az hal meg utoljára.
Transzgenerációs trauma
Így örökítődik a trauma generációról generációra. Öntudatlanul. Van, aki lefagy, van, aki elmenekül, van, aki kötekszik, van, aki felrobban és egy üvöltő, tomboló őrült lesz belőle aki verekszik azután szégyenében meghasonul. Van, aki a passzív agresszió módszereit viszi tökélyre. És van, aki mindezek elől függőségekbe menekül. Hát ilyen ez… és ez ott van a szemünk előtt. Nem csak a színpadon. És nincs rá megoldásunk, csak nézzük a tragikus végkifejletet. Pont úgy, ahogy a darab végét nézzük.
Hogy milyen élmény ezt nézőként látni? Érintett vagyok. Ha a gyógyulásom előtt néztem volna meg a darabot, valószinüleg annyira felkavart volna legbelül, tudatalatt, hogy nem engedtem volna feljebb, nem azonosultam volna a látottakkal, kitaláltam volna hogy miért nem igaz rám amit látok. És hazamentem volna és valahogy kicsit feldúltan de igyekeztem volna az egészet elfelejteni…Így, hogy gyógyultan néztem a darabot, azt éreztem hogy hálás vagyok, hogy megengedhetem magamnak a tükörbe nézés felszabadító luxusát. Hogy ezekre a helyzetekre már vannak képleteim. Hogy már tudom kezelni a traumás idegrendszeremet, amikor felrobban alattam egy akna…hogy van empátia magam felé, így nem kell a mérgező szégyen elől menekülnöm. Hogy van már bennem empátia mások felé ebben a fájdalomban, és, hogy már tudok máshogy dönteni. Arról, hogy kivel hogyan kapcsolódom, hogyan kommunikálok. És ha nem sikerül, akkor tudok bocsánatot kérni. És amiért igazán hálás vagyok, hogy nekem ezt már nem kell tovább adom a gyerekemnek.
Nagyon sokan vagyunk érintettek és nagyon kevés az információ. Ezért én hálás vagyok Pintér Bélának és a színészeinek, hogy színpadra vitték ezt. És nem csak ezt. Családon belüli erőszak széles palettáját vonultatta már fel előttünk a rendező más darabjaiban. A politikai vetület mellett ez a téma mindig nagy súllyal jelen van. Szóval hála ezért az érzékenységért, amivel a magyar társadalmat érzékenyíti.
Én pedig évek óta dolgozom azon, hogy az érintetteknek segíteni tudjak.