Skip to main content

Valami baj van velem, rosszul vagyok bekötve

ROSSZUL VAGYOK BEKÖTVE?

A testembe be van zárva egy csomó kis fájdalomcsomag, mintha valami aknamező lenne, újra meg újra aktiválódnak olyan élmények, amik belülről elviselhetetlen intenzitásúak. Szorongás, idegesség, düh, megmagyarázhatatlan félelem. A kiváltó inger, ami aktiválja az aknamező valamelyik bombáját egészen változatos. Nekem pl sokszor a hangerő, és bizonyos vizuális ingerek, képek a nyomógombok. De párkapcsolatban a bizalom témája körül felmerülő legkisebb gyanús mozdulat is belobbantja a csatateret idebent. Hogy a szorongató testérzet alábbhagyjon, elkezdem cselekvésbe fordítani a szorongást. Teszem mindezt tudattalanul. Olykor befelé, máskor kifelé. Kényszeres gondolatokká alakul, vagy lesz belőlük a másik cseszegetése, esetleg sértődés, visszavonulás, vagy önmagam szidalmazása, esetleg önpusztítás, a kapcsolataim rongálása, kapcsolatbontás, lefagyás. Mind mind egyfajta pánikreakció, a fuldokló kapálózása. Nem azért mert rossz vagyok, nem azért mert rosszat akarok. Egyszerűen csak beszűkül a tudatom. Ez annyira elviselhetetlen, és párkapcsolatban olyan gyakran aktiválódik, hogy 40 éves koromra 3 év volt a leghosszbb idő, amit párkapcsolatban tudtam tölteni. Nem azért, mert született szingli vagyok. Hanem azért, mert a testem olyan emlékeket tárol, olyan működéseket idegzett be a gyerekkorom, ami kiveri nálam felnőttként, párkpcsolatban a biztosítékot. Szó szerint. Idegrendszerileg. Ismerős? Hívhatjuk ezt poszt traumás stressznek is, megfejthetjük a minket ért traumát, de a megváltást ez önmagában nem hozza meg. Van remény. Ezért írom ezt a hosszú cikket is.

AZ ÚTRÓL
Arról az útról írok, amit magam is jártam, járok. Sok időt töltöttem egyes állomásokon keringve, mire megértettem, hogy merre van az előre. Szeretném ezt elmesélni, hátha lerövidíthetem valakinek ezt az utat és időben teljesértékű élethez juthat, pl van esélye időben működő párkapcsolatot fenntartani és gyereket szülni és a gyerekének a saját hozott, tudattalanul testben cipelt traumáját nem átörökíteni. Van mögöttem kb 15 évnyi önismereti munka, spirituális gyakorlás, egy pszichológia diploma, gyermekkori bántalmazás és spirituális elkerülés kapcsolatáról szóló diplomamunka, kb 2000 órányi beszélgetés a klienseimmel. Ezek mind alapját adják a leírtaknak, amik mind saját szűrőmön keresztül írt véleméynek. Nem szentírás, kérlek olvasd eképp.

ÖNISMERET

A kitartó önismereti munka a gyógyuláshoz elengedhetetlen de nem elegendő. A haszna, hogy hozzáférést enged a tudatosságnak, hogy képes legyen önmagát megfigyelni az aknamezőn. Ez arra jó, hogy képes vagy megfigyelni amikor belül robbansz, és akkor az áldozat érzést felválthatja egy előremutatóbb működés. Nevezetesen, hogy a kiváltó helyzet vagy a másik ember szapulása helyett el tudsz kezdeni az önsajnálaton túllépve végre magadra fókuszálni. Ez nem azért fontos, hogy magadban keresd a másik helyett a hibát, vagy meggyőzd vele magad, hogy bennemaradj olyan helyzetekben, kapcsolatokban, amik folyamatosan előidézik ezeket a beszűkült tudatállapotokat. Sajnos sokan erre használják az önismeretet: „Én tehetek róla, majd ha megváltozom, ügyesebb toleránsabb, jobban szerető, szebb, okosabb stb leszek, akkor megjavul a kapcsolatom, a helyzet”. Ezzel sajnos félreértelmezett önismerettel felvértezve sokan újratraumatizálják magukat. (Nem véletlenül. Ennek a fajta beidegződésnek, programnak, ha úgy tetszik, ez is egy megírt sora – keresi a trauma az ismétlés lehetőségét azzal a tudattalan szándékkal, hogy most majd nem fog fájni, nálam a kontrol. Az a rossz hírem, hogy mindig fájni fog, egészen addig, amíg a trauma munka fájdalmas útjának minden állomásán végig nem mész.)
Az önismeret itt abban segít, hogy kezedbe vedd saját életed irányítását. Arra jó, hogy tisztán láss. Önismeretnek hívják, hiszen ez még csak a “megismerés”. Az önismeret tehát segít ránézni arra, hogy veled mi van, hogy mit is csinálsz valójában, hogy az idegrendszered mire hogyan reagál. Úgy szokta ezt mondani, hogy meg tudom figyelni, ahogyan a lelkem „Emesét játszik”. Ez egy fontos állomás, de korántsem a megoldás maga.

TESTBEN ÉLEK, TESTBEN ÉRZEK. ÖSSZEKAPCSOLÓDÁS A TESTEMMEL
A valódi önismeret akkor teljesedhet ki, ha nem csak a karakteremet figyelem és ismerem meg, hanem elkezdek összekapcsolódni a testérzeteimmel. A testem a létezésem egyetlen tanúja, ami fogantatásom pillanatától velem van. Önismeretre igazán csak a testem ismeretével tehetek szert. A jó hír, hogy a testtel összekapcsolódni minden pillanatban lehet, amíg élünk. Erre számtalan módszer van. Gestalt, fókusz módszerek, mozgás alapú (bodywork), a szomatodráma, Testbelakás Iskolája, vagy a tradicionális gyakorlás a jóga a légzésen keresztül, a vipassana meditáció a testérzetek figyelésén keresztül, de bármilyen teljes figyelemmel elvégzett mozdulat, vagy akár a meditáció is segíthet. A lista korántsem teljes. Érdemes kiválasztani a hozzánk legközelebb állót és kialakítani a testérzeteink tudatos figyelésének készségét. Annál is inkább, mert nem csupán az önismeretben, de a gyógyulásban is a test alapú munkának elengedhetetlenül fontos szerepe van.

TÉR – ÖNMAGAM ÍTÉLKEZÉSMENTES TANÚJA VAGYOK
A munka következő fázisa, hogy elsajátíts különféle módokat, amikkel képes vagy az önmegfigyelés ítélkezéstől mentes terét növelni magadban. Méghozzá úgy, hogy nem bírálod magad. Nem haragszol magadra azért, amit tapasztalsz. Akkor sem, ha nem tetszik, amit látsz.Vannak kognitív technikák, pl Byron Katie 4 kérdéses módszere, amik segítik a tudatod által bebetonozott hiedelmeket fellazítani és teret engedni a valóság rugalmasabb megismerésének. Jó eszköz lehet a rendszeres meditáció, ami segít abban, hogy teret csinálj magadban és aktiváld az idegrendszered, az agyad azon részeit, amik képesek az együttérzésre, és képesek arra, hogy másképp reagálj, mint a hüllőagyadból kapott üss vagy fuss reakció.

Fontos, hogy ebben a fázisban sem érdemes leragadni, jó inkább arra használni, amire való. Gyakorolni azt, hogy amit magadról, magadban tapasztalsz, attól tudj egy lépés távolságot venni, ránézni és szeretettel fordulni önmagad tökéletlenségei felé. Ez nem végcél, szerintem. Itt a földi létben a karakterünk több aktivitást kér tőlünk, mint a meditáció csendje. Több transzformálnivalónk van, és bármily meglepő, az elsődleges terep erre az emberi kapcsolataink.

Szóval nem érdemes lehorgonyozni annál, amit ilyenkor megtapasztalsz. Különösen ha érintett vagy abban, amit fent írtam, azaz, hogy a belső feszültségek hirtelen és kezelhetetlenül törnek rád. Ilyenkor a meditáció olyan addig ismeretlen békét tud hozni, ami jobb, mint valami drog. Eltörli ezeket az erős impulzusokat, és azt érzed, örökké ebben az állapotban maradnál. Értem, sőt, bevallom, jártam itt és maradtam volna én is.

Csakhogy a problémák, az életben ismételt körök, kapcsolati dinamikák nem változnak meg ettől. Lehet, hogy a határaidat jobban ki tudod jelölni, lehet, hogy nyugodtabb maradsz és egyedül kiválóan érzed majd magad. Ha a fent leírt érzelmi viharokkal, belső hullámvasút érzésével nőttél fel, akkor nem csoda, ha ez az állapot több, mint vonzó. Elhiszem. De a rossz hír az, hogy ettől nem vagy gyógyult. Nem rendeződtek azok a sémák, azok az idegi huzalozások, azok az alapvető hitrendszerek, amik mentén ebben a földi létben az életedet rendezed. És így (ez az én hitem szerint van így, szóval kezeld fenntartásokkal saját hited szerint) nem tudod megoldani, amiért emberi testbe születtél, nem tudod transzformálni a nehéz érzéseket és szeretetben, könnyű szívvel, tiszta és szeretteteli kapcsolódásokat hagyni magad mögött amikor meghalsz. Szóval ha sikerült megtanulnod teret adni magadnak, indulhat a következő lépés.

A MÉRGEZŐ SZÉGYEN

Mielőtt továbbmennék, szentelek egy részt a mumusnak. Van egy ősellenségünk. A szégyen. Ez az az érzelemcsomag, ami elől az ember ösztönösen a legmesszebbre menekül. Ilyenek vagyunk, bármit megteszünk, hogy ne kelljen átélni a szégyenérzetet. Érdekes, hogy a szégyen nem csupán érzés, hanem ahogy a zseniális magyar nyelv mondja – érzet. A szégyennel járó testérzet olyan, mintha leforráztak volna, mintha közben belülről lebénulnék, lefagyok, kiver a hideg verejték. Nagyon mélyen, azt gyanítom, hogy sejtszinten vagyunk arra huzalozva, hogy ezt jó messziről elkerüljük. A szégyen, amit külső megítélés, kirekesztettség, elfogadottság hiánya, szeretetmegvonás stb miatt élünk meg, borzalmas ugyan, de (különösen egy traumatizált ember számára) a belülről megélt, internalizált, vagy ahogy Bradshaw hívja – mérgező szégyen talán még ennél is rosszabb. Az ugyanis nem tud kioldódni. A belsővé tett szégyen azért trükkös, mert az nem szégyen érzet, hanem egy szégyen érzés, még pontosabban, félelem egy érzéstől, aminek a testérzetét valószínűleg még akkor tapasztaltuk meg, amikor az idegrendszerünk, az énképünk még nagyon gyenge volt és nem tudott vele mit kezdeni.

Egy korai trauma, legyen az elhanyagolás, szeretetlenség, az anyai tükrözés elégtelensége, vagy abúzus, képesek az idegrendszert elviselhetetlen intenzitású ingerekkel leterhelni. A kívülről érkező, váratlan impulzusok nyomán átélt testérzetek elől pedig úgy lehet gyerekként menekülni, ha a psziché ezeket belsővé teszi, és így a szégyenem is a saját kontrolom alá kerül.

Ha a mérgező szégyenben élek, mert magamat abban tartom, akkor enyém a kontrol, ez a jó része. Ám sajnos ezzel együtt a spontenaitást, a játékot, a hibázást, a vagyok, aki vagyok, büntetlenül!, ítélkezésmentesen! létezés élményét is elveszítem. Kialakítok egy másik, jobb, védettebb “ÉN”t, aki nem olyan amilyen, hanem egy kicsit jobb. Egy kicsit olyanabb, amilyennek mások szeretnék. Ebben az az igazán szomorú, hogy innentől nem kell másik ember ahhoz, hogy ne vállaljam fel magam, a sebezhetőségemet, a hibáimat, azt, hogy vagyok, aki vagyok. Magam előtt sem merem, rejtve maradok önmagam elől is, hiszen azokat a tulajdonságaimat, impulzusaimat, gondolataimat, amik a “potenciálisan megszégyeníthető” kategóriába esnek, sokszor már azelőtt letiltom magamban, hogy tudatosíthatnám őket. Ha mindezt már érted, akkor az is világos, hogy sebezhetőnek lenni nemhogy nehéz, de egyenesen lehetetlennek tűnő feladat. Hiszen magam előtt sem lehetek sebezhető. A saját karakterem belülről szerveződik úgy, hogy ne kelljen megélnem újra a szégyenérzetet.

A SEBEZHETŐSÉG FELVÁLLALÁSA, ISMERTEBB NEVÉN ÖNSZERETET

Azt hiszem Brené Brown nem véletlenül lett az Ted előadók üdvöskéje a sebezhetőségről szóló munkájával. Nekem ez arról árulkodik, hogy tömegesen szenvedünk attól, hogy nagyon korán elvesztettük a kapcsolatot a saját valódi lényünkkel, azzal a szabad, spontán, tökéletlenségében tökéletes szerethetőségünkkel, ami azért született ide, hogy megnyilvánuljon. Nem csoda, hogy szorongunk, depressziósak vagyunk, függünk, boldogtalan helyzetekbe sodorjuk és tartjuk magunkat, elhízunk, vagy éheztetjük magunkat, betegek vagyunk és kívülről, pénztől, státusztól várjuk a megváltást. Hiszen a legfontosabb alap kérdőjeleződött meg bennünk idejekorán. Ez pedig az, hogy VAGYOK, AKI VAGYOK.

Annak elfogadása, hogy vagyok, aki vagyok, a gyógyulás következő lépése. Megismerem önmagam a kapcsolataim, a döntéseim tükrében, felismerem a tanult mintáimat, összekapcsolódom a testérzeteimmel és megtanulok figyelni arra, ki is vagyok én valójában az ITT és MOSTban. Teret adok magamnak arra, hogy megéljem az érzéseimet akkor is, ha azok a szégyen érzését kapcsolják be bennem, akkor is, ha ettől szerethetetlennek érzem magam. És felvállalom azt, amit érzek. Elsősorban magam előtt. Szóval ez nem azt jelenti, hogy rázúdítom másokra ami bennem megy, csak tiszteletben tartom a saját érzéseimet, megengedem őket magamnak ítélkezés nélkül és empátiával fordulok önmagam felé.

Belső gyerek munka néven tanulhatók olyan technikák, amivel ezt készség szintre lehet emelni. Ha képes vagyok felismerni mi megy bennem, vagyis, hogy a bennem levő kisgyereknek mi fáj, és empátiával fordulok felé, akkor teret kapok arra, hogy felnőttként rendezzem az engem körülvevő helyzetet, ami az impulzust adta. Pl el tudom mondani a páromnak, hogy értem, és tudom, hogy nem akart megbántani, nekem ez most mégis rosszul esett, mert az jutott róla eszembe, hogy nem vagyok szerethető. És tudok tőle kérni, hogy mit mondjon vagy tegyen amivel megnyugtathatna. Ahogy én értem, ezt jelenti a sebezhetőség felvállalása. Persze, ha nem manipulálok, tagadok, játszmázom a másikkal, azaz ha felvállalom a sebezhetőségem nem kevés önmunka árán, azzal rizikót is vállalok. Hiszen ha valaki nem szeret, a sebezhetőségemmel könnyen visszaélhet. Mégis azt mondom, ez a gyógyulás útja.

EGÉSZSÉGES HATÁROK, ÚJRAKAPCSOLÓDÁS
Ha képes vagyok összekapcsolódni a saját fájdalmammal, félelmeimmel és megmutatni a sebezhetőségem, akkor egészen biztosan az önszeretet útján vagyok. Ez már nagyon jó. A következő nagy lépés a határok védelme, a bátorság, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat, ha kell. Akinek idejekorán sérült az önszeretete, annak ez a legnehezebb. Beállítani azt a távolságot, közelséget, amivel biztonságosan tud kapcsolódni egy másik emberrel. Megtanulni nemet mondani, ahol erre van szükség.

Ha valaki abból a traumából érkezik, hogy elhagyták, vagy azt élte meg, hogy ő nem szerethető, annak egyedül maradni, egy kapcsolatból kilépni nagyon erősen belobbantja ezt az érzelmi aknamezőt.

Éppen ez a trauma körének a belépési pontja. Fontos a gyógyuláshoz a folyamatos test alapú munka, egészen addig, amíg a nemet mondás, a határok kijelölése, akár a szakítás, és a „biztonságos” társ választás már működni tud. Ne akarok áltatni senkit. Korai trauma esetén úgy látom, hogy ez egy életen át tartó folyamat, aminek nincs vége, csak az élet, a kapcsolódás(ok) minősége és az önszeretet mértéke tud javulni.

Ha ismerős dolgokat olvastál és jó lenne valakivel beszélni, aki érti a szavaidat, keress bátran.