Január elsejével kezdődött, igazi újévi fogadalomnak indult, hogy minden reggel 1 órát meditálok. Ébredéskor nem nézem meg a telefonom és lefekvéskor nem viszem magammal az ágyba. Akaraterőből, kitartásból szerencsére nincs hiány.
Előtte is meditáltam, heti egy-kétszer, rövdebbeket. Voltam Vipassana elvonuláson is. De amióta minden reggel ülök, valami nagyon más.
40 nap alatt szokássá vált a fogadalom és olyan változásokat hoz az életembe, amikre nem számítottam. Már nem csak szokás, hanem olyan hely lett ez az életemben, ahová mindig jó érzés visszatérni. Annyira, hogy az egy óra is kevésnek bizonyul, igényem van lefekvés előtt is ülni.
Gondolkodtam hogyan lehet megfogalmazni azt, hogy mit változtat ez a napi egy óra befelé figyelés.
A vipassana meditációban azt gyakorlom, hogy a légzésemet figyelve hagyom, hogy az elmémben felbukkanjanak a gondolatok, megfigyelem és továbbengedem őket. Megfigyelem a felbukkanó érzéseket, nem hesegetem el őket, hagyom, hogy megjelenjenek bennem. Hagyom azt is, hogy átjárjanak, Van úgy, hogy sírok, vagy nevetek éppen. A lényeg, hogy megfigyelem az érzést, mintha én nem egy lennék ezekkel az érzésekkel. Nem azonosulok, nem kapaszkodom beléjük, csak hagyom, hogy ahogy jöttek, továbbmenjenek.
Nekem a legnagyobb áldás és a legnagyobb nehézségem is az életben az, hogy mindent nagyon intenzíven élek meg. Mondhatni nagy érzelmi kilengésekkel élem a napjaimat. Ez tartogat helyenként csodás, máskor pokoli élményeket. Olyan, mint a hullámvasút. (Nem véletlen, hogy a vidámpark nem az én terepem. Örülök, ha a mindennapokban nem szédülök…)
Régóta trenírozom magam arra, hogyan tudom ezt az amplitudót csökkenteni, az érzelmeimet elviselhető keretek között tartani.
Volt úgy, amikor a tudatosságom még nem igazán volt jelen, hogy egyszerűen elnyomtam az érzéseimet és fejből oldottam meg, amit csak lehetett. Nem volt az igazi, azt tapasztaltam, mintha köztem és a külvilág között mindig lenne egy vékonyka hártya, olyan volt, mintha benne lennék valami üvegbúrában. Akkor azt kívántam, érezni szeretnék, kapcsolódni. Ez így nemmaradhat.
Sok sok önismeret, felismerés, és saját félelmeim beismerése után jött a döntés: nagy levegő, bátorság és fejes az érzésekbe… amivel jött azután sokminden. Jó, rossz, hideg, meleg. Az érzések megvannak újra, de az amplitudo még mindig könnyen felültet a hullámvasútra. Level 2, érzések megvannak, de képtelenség pihenni egy állandóan háborgó tengeren, még akkor is, ha már gyakorlott szörfös vagy, fárasztó…Ez így nem maradhat.
Tavaly decemberben – egy érzelmileg nehéz év végére – eljutottam oda, hogy nagy változásra van szükségem. „Befele indulj, kifele jutsz.”…Emlékeztettem magam arra, amivel már többízben sikerült elmozdulni kritikus helyzetekben. Így jött a fogadalom.
Amióta meditálok, azt tapasztalom meg, hogy a fájdalmas érzések nem tartanak már sokáig, ahogy jönnek, el is múlnak. Azt is megtapasztaltam, hogy ha el is érnek, túlélhetők. A látszólag nagyot szorongatók is…így nem kell félelmemben belekapaszkodni, ha megjelenik valami égető, mellkasszorító érzés. Nem kell vele azonosulni, emlékeztetem magam, hogy ez is a részem, de nem egyenlő velem. Figyelem, nem azonosulás. Ezzel képes vagyok a hétköznapokban is megengedni, megfigyelni és továbbengedni ezeket. A jó élményekkel is ez a helyzet, nem visznek el a jelenből, ha úgy tetszik, nem szállok el.
Amit a rendszeres meditáció ad
Lehetőséget arra, hogy egyre több időt töltsek a jelenemben. Több humort, spontaneitást. Jól lenni abban, ami van, úgy, ahogy van. Egyre több bennem a csend és egyre kevesebb a hirtelen reakció. Azt tapasztalom meg, hogy ez egy igazán békés út, minél több bennem az elengedés, annál több a jelenlét. Minél több a csend, annál világosabb, ami körülöttem történik. Annál jobban érzem az embereket, a helyzeteket. És egyre jobban sikerül reakció helyett egy pillanatra megállni és a saját belsőmre fókuszálva jelen lenni, válaszolni helyzetekre.
Egy taoista történetet osztok meg arról, amit belül tapasztalok. Talán ennél szebben a „szív böjtjéről” nem tudnék mesélni.
Feldmár András mesélte egy előadásán:
…
Jen-hui elment Csung-ni-hoz azért, hogy búcsút vegyen tőle. Csung-ni megkérdezte: – Hová készülsz?
Jen-hui azt mondta: – Veibe.
Csung-ni megkérdezte: – Mit akarsz ott csinálni?
Jen-hui azt felelte: – Azt hallottam, hogy Vei fejedelme éveit tekintve legszebb férfikorában van, cselekedeteiben azonban önfejű. Félvállról veszi az ország dolgait, és hibáit nem látja be. Könnyű szívvel öleti meg az embereket. A holtak szanaszét hevernek az országában, és a nép nem tudja, mit tegyen. Mindig azt hallottam tőled, mesterem, hogy egy rendben lévő országot elkerülhet az ember, a zűrzavarban lévőt azonban fel kell keresnie. Az orvos ajtaja előtt sok a beteg. Így hát szeretném alkalmazni azt amit tanultam, talán megtalálom annak az útját-módját, hogyan lehet segíteni azon az országon.
Csung-ni azt mondta: – Jaj! A bajba rohansz és csak büntetést vonsz a fejedre. A Tao nem szereti a túlbuzgóságot. A túlbuzgóság túlterheltséghez vezet, a túlterheltség pedig nyugtalansághoz. A nyugtalanság gondokat szül, s akinek gondjai vannak, azon nem lehet segíteni. A régi idők nagy emberei a Taot először önmaguk számára tartották fenn és csak azután próbálták az emberek között is fenntartani. Annak, aki nincs tisztában önmagával, hogyan lehetne ideje arra, hogy zsarnokok életútjával foglalatoskodjék? Nem tudod, milyen az, amikor a szellemet pocsékolják, és a hiú tudás felszínre tör? A szellem nevekre pazarolja magát és a tudás viszályként tör elő. A nevek azt jelentik, hogy egymás írásos fatáblácskáit összetörjük, a tudás pedig csak a viszály eszközévé válik. Rossz eszköz mind a kettő, s az út céljához nem visznek el. Még akkor is, ha teljében vagy a szellemnek, és erős vagy a hitben, ezek nem jelentik azt, hogy el is jutsz az emberek életerejéig. Ha neved híres, viszálykodás nélküli, még nem jelenti, hogy érted szívüket. Ha pedig az emberszeretet és igazság mércéit akarod a zsarnokra ráerőltetni, akkor a másik hibáival csak magadat szépítgeted, vagyis megsértesz másokat. Aki pedig megsért másokat, azt majd megsértik mások is. Abban a veszélyben vagy te is, hogy majd bántanak. Ha pedig az uralkodó majd tetteti magát és úgy tesz, mint aki gyönyörködik az erényben s a hitványságot gyűlöli, hogyan akarod kifejezni, hogy nem úgy érted, mint ő. Hívatlanul érkezel, a zsarnok pedig majd kihasználja helyzetét, hogy a győzelmet kezedből kiragadja. Akkor majd hunyorogsz szemeddel, csitítgatod arckifejezéseddel és szájaddal is csak őt igazolod. Mindenképp hozzá alkalmazkodsz és érzületeiben csak megerősíted. Ez azt jelenti, hogy a tüzet tűzzel, a vizet pedig vízzel akarod kiűzni s csak egyre nő a baj. Ha pedig aztán szája íze szerint kezdesz beszélni, a dolognak vége-hossza nem lesz. Ha könnyelműen semmibe veszed a jó tanácsot, ott kell majd meghalnod a zsarnok színe előtt. Csie, a zsarnok, korábban már megölette Kvan-lung-fungot, Csong pedig Pi-kan herceget. Mindketten erényes férfiak voltak, és szánták a népet. A megalázottakért szálltak szembe az uralkodókkal, azok meg éppen erényes törekvéseikért taposták el őket. Mindez csupán a jóhírért, a népért történt. A valóságot nem sikerült elérni. Így jártak azok a régiek is, akik a neveket a valósággal össze akarták békíteni. Lehetséges, hogy nem hallottál erről? Még a szentek sem jutottak ezzel semmire, hát akkor te mit akarsz? Mindazonáltal bizonyára kieszeltél valami módot a dologra, hadd halljam!
Jen-hui így szólt: – Komoly leszek és alázatos, buzgó és együgyű. Így vajon sikerülni fog?
Csung-ni azt mondta: – Ugyan! Hogy is sikerülhetne? Az ilyen emberek föllépésében van valami imponáló. Szeszélyeikben kiszámíthatatlanok, senki sem mer nekik ellentmondani. Azzal a hatással, amit az emberekre gyakorolnak érzületeikben csak tovább erősítgetik magukat. Azt lehet mondani róluk, hogy még tartós, fokozatos hatások számára is hozzáférhetetlenek. Hát még ilyen nagy változásra! Kitart majd ez is a maga álláspontja mellett és meg nem javul. Kifelé majd egyetért veled, belül nem. Nincs itt mit tenni.
Jen-hui így szólt: – Jó, akkor belül hajlíthatatlan leszek, kívül pedig hajlékony, mint a kígyó. Majd régmúlt idők példaképeire hivatkozom. Aki belülről hajlíthatatlan, az ég szolgája az. Aki az ég szolgája, az tudja, hogy az ég az ég fiát meg őt egyaránt gyermekeinek tekinti. Szavaimat így mintegy önmagamhoz intézem, és nem kell törődnöm azzal, hogy jóknak vagy rosszaknak találják őket az emberek. Ha ilyen vagyok, az emberek gyermeknek tekintenek. Ezt nevezik úgy, hogy az ég szolgájának lenni. Aki kívülről hajlik meg, az az emberek szolgája lesz. Föláll, letérdel, összekulcsolja a kezét – uralkodók szolgáinak szokása ez –, ahogy mindenki cselekszik és hogy mernék nem így cselekedni? Ha azt tesszük, amit a többiek tesznek, nem fognak kárhoztatni minket. Ezt nevezik úgy, hogy az emberek szolgájának lenni. Aki a régmúlt idők példaképeire hivatkozik, az előidők szolgája az. Szavaival taníthat, bírálatának kemény magva van, mert az ősidőkből származik, nem a saját tulajdona. Így az ember egyenes lehet anélkül, hogy meggyűlöltetné magát. Ezt nevezik úgy, hogy az ősidők szolgájának lenni. Így vajon sikerülni fog?
Csung-ni azt mondta: – Ugyan! Hogy is sikerülhetne? Túlságosan sok a reformterv és elgondolás. Túlságosan kevés a megfontoltság. Így ugyan rendíthetetlen maradhatsz anélkül, hogy büntetést vonnál a fejedre, s mégis jobb, ha föladod, mert ily módon sem érheted el, hogy úgy érezze majd, csak saját szívét követi, mint mesterét.
Jen-hiu azt mondta: – Már semmi sem jut az eszembe. Tanácsot kérnem szabad-e?
Csung-ni így válaszolt: – Böjtölj! Megmondom, mire gondolok. Aki a maga képességei szerint cselekszik, annak könnyű dolga van. De nem a magasztos ég akarata szerint való az, hogy az embernek könnyű dolga legyen.
Jen-hui azt mondta: – Szegény családban születtem, több hónapja már, hogy bort nem ittam s húst nem ettem. Ez böjtnek nevezhető?
Csung-ni így felelt: – Ez az áldozati szokások böjtje, nem pedig a szívé.
Jen-hui így szólt: – Megkérdezhetem, mi a szív böjtje?
Csung-ni azt mondta: – Célod az egység legyen. Nem a füleddel hallasz, hanem a szíveddel. Nem a szíveddel hallasz, hanem az életerőddel. A hallás álljon meg a fülnél, a szív pedig az egyetértésnél! Akkor az életerő kiüresedik és magába foglalja a dolgokat. Így csak a Tao lesz, ami ebben az ürességben majd összegyűlik. A szív böjtje az üresség.
Jen-hui így szólt: – Az, hogy még nem tudok ezen az úton járni éppen azért van, mert Jen-huiként létezem. Ha járni tudnék rajta, már nem Jen-huiként léteznék. Ez volna a kiüresedés?
A mester azt mondta: – Most tehát érted. Ha idáig elértél, beléphetsz az embervilág börtönébe anélkül, hogy megzavarnád őket. Ha beengednek, énekelj! Ha nem jutsz be, hallgass! Nem az ajtón át, nem is mérgekkel kell bejutni. Egy háztartásban élsz velük, másként nem is lehet. Így talán elérhetsz valamit. Nyomainkat eltörölni könnyű, a föld érintése nélkül járni nehéz. Az emberek szolgálatában még lehet csaláshoz folyamodni, az ég szolgálatában nemigen. Tudod, hogy hogyan lehet szárnyakkal repülni, de arról még nem hallottál, hogy hogyan lehet szárnyak nélkül repülni. Ismered a megismerésből származó tudást, de arról még sohasem hallottál, hogy megismerés nélkül is bölcs lehet az ember. Nézd ott azt a nyílást! Az egész üres szobát megvilágosítja. A jószerencse és áldás nála időznek, de nem korlátozódnak őreá. Az ilyenről elmondható, hogy egyhelyben ülve is a messzeségbe száguld. Benső hallása, benső látása szerint érti a dolgokat, az értelmi megismerésre szüksége nincsen. Eljönnek hozzá a Föld és Ég istenei, s vele lakoznak. Ily módon átváltoztatható a tízezer dolog. Az ilyen hatások azok, amelyek még az ősidők szentjeit is lenyűgözték egész életükben. Mennyivel inkább függnek tőlük akkor a közönséges halandók!